Egyszerre megőrző és alkotó módon nyúltak a Palazzo Hunyadi történelmi épületéhez a Pyxis Nautica építészei – így, többes számban, mert a Budai vár lábánál lévő épület felújításából mindenki kivette a részét. Az épület múltjáról, a felújítás különlegességeiről Tóth Dáviddal beszélgettünk.
Az 1850 körüli épület a kétezres évek eleje óta többé-kevésbé üresen állt. Amikor a Pyxis csapata először felkereste, hatalmas összevisszaságot talált. Számos tulajdonosa volt, mielőtt a mostani fejlesztő megvette, és bizonyos beépítésig (bezáratlan gipszkarton falak, mindenhol lógó gégecsövek) el is jutottak korábban. „Egy labirintus volt az egész ház – emlékszik Tóth Dávid, a Pyxis designere. – Még azt a kis tetőteret is sikerült olyan zegzugosan beépíteni, hogy el lehetett benne tévedni, de szó szerint.”
Márpedig három emeletről és összesen 500 négyzetméterről beszélünk. A falak fölfelé egyre vékonyodnak, azaz a tartószerkezeti elemek egyre kevesebb helyet foglalnak el, föntre pedig egy modern acél főtartós tetőt építettek – ez már mind adott volt a fiatal tervezők számára.
A Pyxis Nautica munkája a tervezéssel indult. Mi jelentett kötöttséget a tervezéskor, és mely részeken jutottak némi játéktérhez? „Fizikálisan csak a falak szabtak korlátot. A házzal való foglalkozás kezdetén még nem volt bérlője az épületnek, ezért a megbízó azt mondta, hogy osszunk rá egy elképzelt működést az alaprajzra, ami legyen arányos az épülettel.” Vagyis nem akart már mindjárt az elején mindent kifacsarni a leendő bérleményi területből. „Inkább egy arányos programot kért, és arra keresett bérlőt, ami nagyon egészséges hozzáállás.”
Azért koránt sem volt minden ennyire rózsás: még az előző tulajdonosok idejéből négy-öt pontnyi szabálytalan ráépítési akciót állapított meg a hatóság, egyúttal kötelezték a mostani tulajdonost ezek rendbetételére. Például a belső udvar fölé húztak egy födémet, így nyerve némi plusz belső teret. „Ez a mostani tárgyaló. Itt nem azt állapították meg, hogy el kell bontani, helyette azt mondták, rendben, de felülvilágítót kell tenni rá, és zöldtetővel befedni – vagyis vissza kell állítani azt a zöldfelületi mutatót, ami előtte volt.”
Egyrészt tehát építészeti feladattal indult a megbízás (szabályossá kellett tenni a házat), utána pedig a frissen kapott geometriában kellett elképzelni egy arányos layoutot, még bérlő nélkül. A homlokzat felújítása is a feladatunk része volt, megtartottuk eredeti formájában és színében, a bejárati kaput az eredeti osztásrend figyelembevételével újra cseréltük, az ablakokat pedig felújíttattuk.
Érthető, hiszen ez az a réteg, amely a legkevesebbet változott a megépülés óta. Ugyanakkor itt látható a legjellegzetesebb változtatás is: 1929-ben Szenttamási Béla fővámhivatali tiszt vásárolta meg az épületet, aki – a frissen megkapott vitézi címét ünnepelve – két évvel később több átalakítással bízta meg Méhn Károly építőmestert. A legjellegzetesebb ezek közül a konzolos, vitézi címeres homlokzati erkély kialakítása, a könyöklőpárkányokban elhelyezett virágtartók, illetve a vakolatarchitektúra ezekhez szükséges mértékű átalakítása.
Később, a II. világháború végi ostromban bizonyosan megsérült az épület, és bár a konkrét károkról nincs tudomásunk, a tömb több épülete is olyan súlyosan megrongálódott, hogy azokat a háború után lebontották, vagy radikálisan átalakítva építették újjá. Jött az államosítás, a Szenttamássy családtól elvették az épületet, és felosztották négy lakásra. A szocializmus éveiben kisebb felújítások, átalakítások zajlottak, majd 1994-ben az épület jogilag társasházzá alakult. A négy lakás 1998-ban került a lakók tulajdonába, majd különböző adásvételek után 2000-ben egy kézbe került az összes lakás tulajdonjoga. Innentől kezdve lakók helyett cégeké volt az épület, sokszor üresen állt, a felújítások esetlegesen történtek, egy-egy területre koncentrálódtak.
„Száz év alatt minden átalakul, elenyészően ritka lehet az az épület, amelyik nem. Ez egy egyszintes, több lakásból álló, oldalszárnyas épületnek indult” – jegyzi meg Dávid.
A nagy kérdés: hogyan találtak rá az egyensúlyra a Pyxis építészei a megtartandó és az új, általuk hozzáadott értékek között? A felmérésekből tudták, hogy a beltér a puszta alapgeometriájánál fogva is izgalmas. Adott volt a történelmi jelleg is, de – ahogy a fejlesztő frappánsan megfogalmazta –, úgy gondolták, „nehogy már minden fehér meg szürke legyen”.
„Egy klasszikus váz, egy erős karakter volt a kezünkben, de nem kellett úgy hozzáállnunk, mintha restaurálni szeretnénk, mert nem műemléképületről van szó – fejtegette Dávid. – Használjunk színeket, legyen egy erős koncepció, amelynek mentén megalkotjuk a belsőépítészetet.”
Az épület világörökségi helyszínen van, és városképi védelem alatt áll a homlokzata, de az épület maga nem műemlék. Az értékvédelmi leírásban a művészettörténész-kutató kiemelt néhány dolgot, mint a lépcső korlátját, a homlokzat spalettás ablakait – ezeket nem védte senki, de nem is akarták eltüntetni, tehát óvatosan álltak a felújításhoz. „Baromi jók voltak az alapok, de egy mai belsőt akartunk, mert ma készült.”
Voltak olyan részei a háznak, amit elkezdett az előző fejlesztő lerakni, de nem fejezte be, mint a szakaszosan megmaradt gránitburkolat, amit azonos anyaggal ki kellett egészítenünk, „mert egyébként egyetértettünk azzal az anyaggal”. Partner volt a fejlesztő is, például amikor az eredeti tölgy parkettához méltó pótlást akart.
Láthatunk elsőre furcsa képeket is, a női vécé ajtaját Beatrix királynő, a férfiét az utca névadója, Hunyadi János képe fedi, máshol meg felbukkan egy salakos teniszpálya festménye. „A belsőépítészetet egy moodboarddal kezdtük, amiben grafikai arculat fogalmazta meg, hogy hogyan legyünk frissek – emlékezett Dávid. – Rátaláltunk egy kettősségre: klasszikus grafikai tartalom, valamilyen modern csavarral. Itt a glitch-et találtuk meg, nyilván a Mátyás korabeli reneszánszból jön az alapanyag, arra jön egy tervezett glitch módosítás. Ebben Góg Attila grafikus barátunk segített.” Így keletkezett a Hunyadi-portré az előtérben, férfi-női reneszánsz alakok a földszinten és a tetőtérben, illetve Budavárról készült legkorábbi, 1470 körüli Schedel-féle metszet átirata a tárgyalóba. Ezek a ház hardver részei lettek, amelyhez a bérlő és a bérbeadó is hozzátett, de a Pyxis közreműködésével. Ilyen az említett teniszpályás kép is, aminek „kifejezetten megörültünk, mert tökéletes színharmóniában van a fallal”. Szép gesztus volt továbbá a polgári foglalkozását tekintve ügyvéd beruházó tulajdonában álló eredeti Budavári fametszet átadása az új, szintén ügyvéd bérlőknek a megnyitó fogadáson, amíg ők bérlik az ingatlant.
Máskor azt mondanám, minél többen dolgoznak egy felújításon, annál nehezebb zöld ágra vergődni, itt a nagyon szoros együttműködés csak javára vált a projektnek. „Ha valaki egy ilyen épületet így, ezzel az egészséges alapállással fejleszt, akkor ott meg lehet találni az összhangot.”
Ha egy dolgot mindenképpen ki kellene emelni, Dávidnál a konyha sötétkék fala lenne az, ami „nem bántó, de mindenképpen meglepő és megjegyezhető, nem véletlenül lett az Iroda.hu-n az album nyitóképe. Tetten érhető a progresszív hozzáállásunk, abban, ahogy egy ablaktalan közösségi teret megcsináltunk. Itt sikerült nagyon magasra tenni a lécet – ha kivennénk az épületből, akkor nagyon hiányozna.”
Jelenleg egy ügyvédi iroda bérli az épületet, amelyben nagy, egylégterű irodákat alakítottak ki. Az átalakított belső kert az épület lelke lett: mivel mindkét felső emelet körbeöleli, szinte minden helyiségből zöldre látunk. A földszinten található a recepció, egy reprezentatív tárgyaló, az adminisztráció, valamint az említett konyha is, sarokba rejtett éléskamrával, látszó poroszsüveg födémmel. Ezen kívül partneri irodák, fiatalos break-out terek is szolgálják a bérlőt. A tervezők végig nyomon követték a felújítást, amelynek végén több egyedi bútor is bekerült az irodába, illetve a bérlő bevonásával szereztek be minden széket, asztalt, munkaállomást.
A Pyxis Nautica számára tervezőként ez volt az egyik első projekt. „Aki valaha dolgozott nálunk, azok közül mindenki beletett ebbe valamit. Együtt is, külön is dolgoztunk bizonyos részeken, mindannyian a magunkénak érezzük.”
Fotók: Jaksa Bálint/Archition
Comments